4. Miért nem fenntartható a magyar felsőoktatás?
A felsőoktatás működését hagyományosan oktatáspolitikai kérdésként kezeljük, ugyanakkor Magyarországon ez döntően közpénzből finanszírozott alrendszer, ezáltal a működés hatékonysága közvetve hatással van a költségvetési erőforrások felhasználásra is.
A demográfiai trendek következtében a felsőoktatásba belépő hallgatói létszám tartósan csökkenő pályára kerül. A felsőoktatási intézmények költségszerkezetét azonban a magas fix költségek jellemzik: az infrastruktúra fenntartása és az oktatói állomány bére – ezek a hallgatói létszámtól rövidtávon függetlenek (OECD, 2025). A magas fix költségekkel szemben tehát csökkenő hallgatói volumen várható, ami az egy hallgatóra jutó fajlagos költség növekedését eredményezi. Másként fogalmazva: a felsőoktatás egyre alacsonyabb kapacitáskihasználtság mellet működik (fog működni), miközben a fenntartási költségek döntő része változatlan marad. Ez a dinamika közvetlen költségvetési következményekkel jár.
5. Mi a felsőoktatás sikerének titka külföldön?
A nemzetközi felsőoktatási reformok egyik legfontosabb közös eleme az elmúlt évtizedekben az intézményi szerepek tudatos differenciálása volt. A cél nem az volt, hogy minden intézmény egyszerre legyen kutatóegyetem és tömegképző intézmény, hanem egy olyan többdimenziós felsőoktatási struktúra kialakítása, ahol az intézmények eltérő fókuszok mentén specializálódnak.
Ennek jegyében Hollandia például explicit módon különválasztotta a kutatóegyetemeket (WO) és az alkalmazott tudományok egyetemeit (HBO). A WO-k elsősorban akadémiai és kutatási fókuszú intézmények, míg az HBO-k erősen gyakorlatorientáltak, szoros vállalati kapcsolatokkal működnek, és közvetlenül a regionális munkaerőpiaci igényeket szolgálják ki. Az észt reformfolyamat szintén fontos példát jelenthet: Észtországban a korlátozott erőforrások miatt az állam tudatos stratégiai koncentrációt hajtott végre, és világos intézményi szerepeket alakított ki (OECD, 2019).
A nemzetközi tapasztalatok alapján a sikeres felsőoktatási rendszerek egyik legfontosabb közös jellemzője tehát az, hogy az állam explicit módon meghatározza:
- az egyes intézmények szerepét,
- a hozzájuk kapcsolódó gazdasági funkciókat,
- az eltérő teljesítménymutatókat, valamint
- a differenciált finanszírozási és fejlesztési prioritásokat.
6. Ugyanazt jelenti a siker minden egyetem számára?
A nemzetközi példák alapján a felsőoktatás hatékonyságának egyik kulcsa az intézményi szerepek tudatos differenciálása, amit Magyarországon is érdemes követni. A hangsúly nem azon van, hogy minden intézmény minden területen teljesítsen, hanem azon, hogy eltérő fókuszok mentén egymást kiegészítve működjenek.
Az első típus a kutatóegyetemek köre lehet, amelyek esetében a tudományos teljesítmény és az innováció áll a középpontban. Ezen intézmények célja a nemzetközi rangsorban való előrelépés, külföldi oktatók bevonása, és egy erős kutatási–innovációs ökoszisztéma kiépítése lehet. Ez egybeesik a kormányzó párt programjában is kijelölt olyan kiválósági célokkal, mint a nemzetközi rangsorokban való előrelépés, valamint a nemzetközi kutatási mobilitás és együttműködés fokozása (Tisza Párt programja, 2026. 175-176.).
A második kategóriát a regionális tudásközpontként működő egyetemek jelenthetik, amelyek elsődleges feladata a hazai munkaerőpiac kiszolgálása és a társadalmi mobilitás támogatása. Ezeknél az intézményeknél nem a nemzetközi rangsorokban való előrelépés a fő cél, hanem a magas színvonalú, széles körű képzés biztosítása. Magyar sajátosság, hogy a főváros kiemelkedő gazdasági és munkaerőpiaci vonzereje miatt jelentős az elszívó hatás a vidéki régiókból. Ebben a helyzetben a regionális tudásközpontok egyik missziója ennek tompítása: egyrészt a fiatalok és a képzett munkaerő helyben tartása, másrészt a helyi gazdaság aktív fejlesztése. Ez a kategória szorosan illeszkedik az új kormány vállalásaihoz, amennyiben minél szélesebb rétegnek tervezik elérhetővé tenni a felsőoktatásban való részvétel (Tisza Párt programja, 2026. 174.).
A harmadik típusba az alkalmazott tudományokra épülő, erősen specializált intézmények tartoznak, amelyek az ipari és vállalati kapcsolatokra, valamint a gyakorlatorientált képzésre helyezik a hangsúlyt. Ezek az egyetemek jellemzően niche területekre fókuszálnak és erősen támaszkodnak a duális képzésre. Itt az intézmény célja a konkrét iparági igények kiszolgálása, ami közvetlenül kapcsolódik a kormányzat programjában rögzített egyetem–ipar reláció és közös laborok támogatásához, valamint az innovációk piacra lépésének fokozásához (Tisza Párt programja, 2026. 174.).
7. Lehet-e egységes a felsőoktatás finanszírozása?
A felsőoktatás-finanszírozási rendszer meghatározó eleme, hogy annak gerincét a hallgatói létszámhoz kötött állami forrásallokáció adja. Ám a probléma gyökere abban rejlik, hogy a finanszírozás döntően változó tényezőre (hallgatói létszám) épül, miközben az intézmények költségszerkezetét nagyrészt fix költségű elemek jellemzik. Mivel egyetlen domináns allokációs mechanizmus nem képes biztosítani a rendszer működését, a magyar felsőoktatás finanszírozását három, egymást kiegészítő pillérre javasolt építeni.
Az első pillér az alapfinanszírozás, amely az intézmény fix költségeinek fedezetét biztosítja. Ahogy korábban kifejtettük, a felsőoktatási intézmények működésének meghatározó része nem függ közvetlenül a hallgatói létszám alakulásától. Ezen a területen tehát nem is célszerű a volumenre építeni az állami forrásallokációt: stabil, kiszámítható finanszírozásra van szükség, ami garantálja az intézmény működésének alapját. A második pillér a volumenalapú finanszírozás, ami a hallgatói létszámhoz kötött forrásallokáción keresztül valósul meg. Ennek funkciója azonban merőben más, mint korábban: a felsőoktatás alapvetően közszolgáltatás, amelynek figyelemmel kell lennie a keresletet jelentő hallgatói létszám alakulására. A harmadik pillér a teljesítményalapú finanszírozás, ami az intézmény által létrehozott output minőségét, társadalmi–gazdasági hatását ösztönzi. Ez a komponens részben a második pillérben rögzített volumenfinanszírozás komplementer eleme, korrekciója, hiszen önmagában a hallgatói létszám nem mond semmit a képzés minőségéről, a végzettek munkaerőpiaci elhelyezkedéséről és gazdasági hasznosságáról, vagy az intézmény tudományos potenciáljáról.
A nemzetközi felsőoktatási trendek megerősítik a vázolt finanszírozási mix létjogosultságát, ám annak hatékonysága azon múlik, hogy e három komponens milyen arányban és módon kerül kialakításra az egyes intézményi adottságokhoz igazodva. A korábban javasolt három intézményi modell kapcsán a finanszírozási mix általános alkalmazhatósága az alábbi megközelítés keretében lehetséges.
Mivel modelltől függetlenül valamennyi intézmény működésének jelentős részét a fix költségek teszik ki, indokolt lehet a teljes állami források közel felét alapfinanszírozás formájában biztosítani. Az állam pénzügyi szerepvállalásának fennmaradó részét, közel 50%-át pedig az alapján javasolt meghatározni, hogy adott intézményi modellben mi tekinthető fő értékteremtésnek.
A kutatóegyetemek esetében az ösztönzés egyértelműen a teljesítmény irányába tolódik el: értékteremtésük a tudományos tevékenységből következő output és a nemzetközi versenyképesség. Ebből adódóan érdemes az alapfinanszírozáson túli hányad nagyobb részét a teljesítményalapú finanszírozás keretében kezelni. Ennél fogva a tipikus indikátorok itt a publikációs tevékenységhez, a nemzetközi kutatási együttműködésekhez és a doktori képzéshez kapcsolódnak.
A regionális tudásközpontok ezzel szemben kiegyensúlyozottabb finanszírozási szerkezetet követelnek. Ezeknek az intézményeknek a jelentősége a lokális–regionális munkaerő-piac kiszolgálása, a vidéki gazdaság megtartóerejének fenntartása és a társadalmi mobilitás biztosítása. Ez azt is jelenti, hogy itt hasonló hangsúllyal vannak jelen a volumenhez (társadalmi mobilitás) és a teljesítményhez (szakképzett munkaerő) fűződő célok, ezért közel egyenlő arányban javasolt meghatározni a második és harmadik pillér viszonyát. Ezeknél az intézményeknél kifejezetten releváns KPI lehet a diplomaszerzési arány, a fejletlenebb térségekből érkező hallgatók száma, valamint a végzettek elhelyezkedési aránya a régióban.
Az alkalmazott tudományok egyetemei ismét a teljesítmény jelentősebb súlya azonosítható, azonban itt az értékteremtés nem a tudományos tevékenységben, hanem a közvetlen ipari–gazdasági hasznosulásban jelenik meg. Ennek következtében a teljesítmény- és volumenkomponens kétharmad–egyharmad arányát leképező finanszírozás lehet ajánlott, azzal, hogy a bejegyzett szabadalmak, a vállalati együttműködések és ipari projektek, valamint a duális képzésben résztvevő hallgatók száma adhatja a fő mutatók körét.
8. Miből élnek a sikeres egyetemek?
A felsőoktatási intézmények működése három alapvető bevételi forrásra épül: állami finanszírozásra, hallgatói befizetésekre és egyéb – kutatási, pályázati vagy vállalati – bevételekre.
A kutatóegyetemeknél az intézményi gazdálkodás fókuszában a tudományos kiválóság fenntartása és a kutatási kapacitások koncentrációja áll. A gazdálkodás ennek megfelelően nem belső, hanem külső validációra épül: az intézmény teljesítménye abban mérhető, hogy képes-e a nemzetközi tudományos piacról forrásokat bevonni. Ez a logika szükségszerűen a versenyalapú bevételek felé tolja a működést, a hallgatói bevételek marginálisak. Az állami finanszírozás ebben a modellben a működés stabil alapját biztosítja, és lehetővé teszi a versenyben való részvételt, de nem helyettesíti, hanem katalizálja a külső forrásokat.
A regionális tudásközpontok elsődleges „piaca” a régiójuk: a helyi hallgatók, a térségi munkaerőpiac, valamint az adott térség gazdasági és közszolgáltatási igényei. Az intézmények a régiójuk hallgatóiért, valamint a helyi gazdaság és intézményrendszer bizalmáért versenyeznek. Az állami források a működés elsődleges pillérét adják, hiszen a térségi munkaerő-megtartás társadalompolitikai cél. A hallgatói bevételek második helyen állnak, mert a képzés mint szolgáltatás keresletéről és hozzáférhetőségéről adnak jelzést, ám az egyéb bevételek aránya eltörpül.
Az alkalmazott tudományokra épülő intézmények értéke a közvetlen gazdasági hasznosulásban keresendő, így itt a verseny a vállalati együttműködésekért és projektekért zajlik. Ebből következik, hogy a gazdálkodásban a piaci és vállalati bevételek nem kiegészítő jellegűek, hanem a működés egyik meghatározó pillérét jelentik. Az állami finanszírozás stabil alapot biztosít, de a működési dinamika a vállalati kapcsolatokon keresztül valósul meg; míg a hallgatói bevételek kevésbé jelentősek. Ez a gazdálkodás ágyazhat meg az ipari szempontok akadémiai inkubációjának, valamint a start-up és spin-off ökoszisztéma magyarországi meghonosodásának.
Záró gondolatok
Az új kormány által jelzett átalakítás lehetőséget teremt a felsőoktatás újragondolására, azonban a demográfiai trendek egyértelművé teszik, hogy a magyar felsőoktatás nem növekedési, hanem alkalmazkodási pályán van. Ebben a helyzetben a differenciálásra épülő hatékonyságjavítás lehet megoldás: annak felismerése, hogy felsőoktatási intézményeink eltérő szerepet töltenek be, így az állami finanszírozást és az intézményi gazdálkodást is ehhez kell igazítani. A magyar felsőoktatás akkor lehet valóban sikeres, nemzetstratégiai ágazat, ha a társadalmi–gazdasági funkciók, a finanszírozási ösztönzők és az intézmények üzleti modellje összhangba kerülnek.